…Elfehéredő ujjakkal szorítottam magamhoz kihűlő testét, könnyeimmel áztattam sápadt arcát és elhomályosodó tekintetét. Egész testemben remegtem a félelemtől, hogy elveszítem őt, szemeimet becsuktam, ne kelljen végignéznem szenvedését. Nehezen kapkodta a levegőt, sípoló tüdejének hangja betöltötte hallójárataimat, hiába igyekeztem kizárni minden zajt.

Kétségbeesetten ültem a hideg kövön, felettem boncolásra váró hullák gyülekeztek, vészjóslóan, fenyegetőn. A hideg, vékony deret varázsolt bőrömre, nem tudtam megállapítani, hogy a félelemtől vagy a fagypont alatti hőmérséklettől vacogok-e. Tekintetem gyönyörű arcára fordítottam, biztatóan rámosolyogtam, de ő már csak erőtlen vicsorgással viszonozta. Ijedten figyeltem egyre növekvő hófehér szemfogait és minden egyes percet, ahogy az élet elhagyja törékeny testét, a vér kifut arcából.

A légzése rohamosan csökkent, mégis kapkodott a levegő után, a sípolás és a zihálás felkavarta a gyomrom, nem tudtam már ránézni sem.

Minden egy pillanat alatt történt; izmai elernyedtek, megszűnt a görcsös szorítás, rongybabaként lógott karomban. Kinyitottam szemeimet, majd a nyüszítő sírás hirtelen, újult erővel robbant ki belőlem. Magamhoz szorítottam testét, így ültem néhány percig, belélegezve parfümje és haja illatát.

Óvatosan lefektettem a földre, majd fölé hajoltam, hogy megadjam neki a végső kegyeletet.

Közelhajoltam arcához, ajkaimat homlokához érintettem.

A sötét szempár egy másodperc alatt felpattant és mereven nézett rám.

Levegőhöz sem jutottam.

A fenyegetés szinte sütött belőle...