µ
Fájdalmas emlékként rémlett fel minden, ami az elmúlt években történt velem és vele…
Olyan távolinak tűnt, hogy belefájdult a szívem. Fiatalok voltunk, én pedig felelőtlen és önfejű. Mindenről, ami vele történt csak és kizárólag én tehetek. Olyan ártatlan volt, tele ambícióval és tervekkel, amit én egyetlen kézmozdulattal tönkretettem…
µ
Hajamat igazítottam az ebédszünetben, amikor megjelent Liz és a vállamra tette a kezét. Dühösen hátrakaptam a fejem, majd egyetlen barátságtalan morgással viszonoztam kedvességét. Testvérem arcán halvány mosoly jelent meg, én pedig ridegen elfordultam tőle.
Testvérek voltunk, méghozzá ikertestvérek, mégsem hasonlítottunk egymásra, sőt szöges ellentétei voltunk a másiknak. Én néhány centivel magasabb voltam nála, egyenes, sötétbarna hajam volt, amibe kék és zöld tincsek vegyültek. Elizabeth szőke haja göndörödve hullott vállára, zöld szemei csillogtak a boldogságtól. Egy angyal…
Világos színű, nőies ruhákat viselt, arcán mindig sugárzó mosoly vibrált, mindenkinek jutott belőle, legyen az fiatal vagy idős, ismerős vagy ismeretlen. Én pedig mogorván, szinte agresszívan utasítottam el közeledését. Szüleimnél mindig ő volt a kedvenc, mert úgy viselkedett, mint egy lány.
A későbbiekben orvosként akart dolgozni, hogy megmentse az emberek életét, ami anyám szemében hősként tüntette fel őt.
Én is hasonló pályán szándékoztam elhelyezkedni, de én az élők helyett a halottakkal szerettem volna foglalkozni, kórboncnokként.
Anyám erről hallani sem akart. Vicces volt látni, amikor arcából kifutott a vér, sápadtan, partra vetett halként tátogott, teljesen felháborodva, a düh sápadt bőrére halvány pírt varázsolt. Ilyenkor nemtörődöm arckifejezéssel, lesajnáló mosollyal tudattam vele, hogy akármit is mond, vagy tesz, én halottakat fogok boncolni. Amikor már láttam, hogy az ájulás szélén áll, szép csendben leléptem otthonról, hagy eméssze meg a hallottakat és a halottakat.
Sápadt arc jelent meg mögöttem, vastagon mázolt szemhéjjal párosítva. Judy volt az, legjobb és egyben egyetlen barátnőm.
Nem értettem miért sminkeli magát halottnak. Bőrére legalább három réteg púdert rakott, hogy sápadtnak és vértelennek tűnjön, szemére naponta elhasznált minimum egy szemceruzát. Nem szóltam neki, hogy úgy néz ki, mint egy idióta, ha ő így akar kinézni, neki ez tetszik, én nem fogom leromolni az önbizalmát. Habár néha fejcsóválva néztem ügyködését, hogy egy vámpírra hasonlítson. Enyhén ciki volt, de mégiscsak a barátnőm…
Judy türelmetlenül toporzékolt mögöttem, Lizről tudomást sem véve. Nem csípte testvérem és ezt tudtára is adta minden egyes pillantásával, mozdulatával és mondatával. Mielőtt még elfajulhattak volna a dolgok, intettem Judynak, hogy mennünk kell, mert elkésünk a következő óránkról.
Liz sietősen utánunk jött, de barátnőm egyetlen pillantásával megállásra késztette. Testvérem szemlesütve, elszontyolodva lemaradt mögöttünk, könyveit szorosan magához vonva lassan baktatott.
Judy, miután elmúlt a Liz veszély, boldog, széles mosollyal felém fordult, majd izgatottan suttogni kezdett.
-El sem fogod hinni, amit mondani fogok.-kezdte sokat sejtetően, titokzatosan, óvatosan felém sandítva.
Mélyet sóhajtottam, kíváncsiságot erőltettem arcomra, és mivel tudtam, hogy barátnőm egy kérdésre vár, hogy: „Ne mond, mégis mi az?” vagy „Fúúú, mondjad már”, ezért felé fordultam és teljesítettem kívánságát, ha egy kicsit mogorvára is sikerült a dolog.
-Mond.
Judy izgatottan összedörzsölte tenyerét, arca elvörösödött a hat réteg alapozó alatt, ami lássuk be nagy szó.
-Ma este hatalmas party lesz Malcom Bies-nél.-mondta izgatottan, arcomat fürkészve.
Nem nagyon jöttem lázba a hír hallatára, Malcom egy öntelt féreg volt, amolyan helyi szépfiú, aki minden napját azzal töltötte, hogy a gyengébbeket terrorizálta és engem piszkált, ott rúgott belém, ahol tudott.
-Gilbert Shelvey is ott lesz.-vágta be váratlanul.
Szemeim elkerekedtek, tenyerem izzadni kezdett, rögtön beindult a nyáltermelésem. Gilbert… az már mindjárt más. Shelvey az iskola leghelyesebb pasija volt, édesen visszahúzódó, igazi laza srác, aki gördeszkával a lába alatt született és, aki ezen kívül rendes volt és ennivalóan édes.
Judy észrevette a hirtelen beállt változást, mert, amikor ránéztem már vigyorgott, és idegesítően rángatta a szemöldökét. Nyugalmat erőltettem magamra, majd mély levegőt vettem. Éreztem, ahogy átjárja az egész testem, energiával és élettel töltve el minden porcikámat. Nyugi… Hiszen ő csak egy pasi.-nyugtattam magam. Judy várakozva nézett rám, várta a reakciómat, a válaszomat.
-Benézhetünk…-mondtam flegmán, mint akit nem érdekel különösebben a dolog.
Judy idegesítően vigyorgott, ráadásul pont ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban Gilbert, ennivaló mosollyal a szája szegletében, hóna alatt deszkával. Éreztem, hogy arcomat elönti a forróság, villámgyorsan megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek.
Gilbert… Mégis milyen idióta név ez?
Gilbert… Oh Istenem, minek áltatom magam….
µ
Táskám hangos csattanással ért földet az előszobaszekrény előtt, Liz sértődötten elment mellettem. Hazafele kicsit durvábban és meggondolatlanabbul vezettem, ami megviselte testvéremet. Izgultam és egész úton azon jártattam az agyam, hogyan mondjam el anyáméknak az esti bulit. Elég szorosan tartották a gyeplőt, így én és Liz nem nagyon járhattunk el otthonról sötétedés után. Különös eltűnések, véres és rendkívül brutális gyilkosságok jellemezték kisvárosunk utcáit és erdejét, anyám mindig frászban volt miattunk.
Esélytelen…
De azért egy próbát megér. Gondoltam én…
Bevágtattam az ebédlőbe, majd egy határozott mozdulattal belevágódtam a székbe. A mozdulat túl gyors volt és túl erőteljes, így eléggé összegabalyodtak a lábaim, a szék vészesen kilenget, én pedig a padlón landoltam, vörös arccal, lesütött szemmel.
Anyám ajkát kirobbanó nevetés hagyta el, ami még jobban rontotta a dolgokat, arcom még vörösebb lett, még jobban fájt az esés. Próbáltam nemtörődömséget varázsolni arcomra, majd mogorván feltápászkodtam a földről, a széket is a helyére állítva.
-Mi van?-morrantam rá udvariatlanul.
Mérgesen felhúzta szemöldökét, de szája szegletében még mindig ott bujkált az az a dühítő kis mosoly. Mindig rajtam nevetett és ez borzalmasan idegesítő volt.
Liz bánatosan belépett a helységbe, majd óvatosan kihúzta a széket és ráhelyezte aranykeretes fenekét. Túl tökéletes…
Anyám villámgyors mozdulattal elénk varázsolta az ebédet, majd ő is közénk telepedett. Fürkészve nézte reakcióinkat. Mindig ezt csinálta. Új kaja, új recept. Mi voltunk a kísérleti nyulak, akiken letesztelte találmányait. Az a két hatalmas kék szempár, mint feneketlen tó szívott magába, hipnotizáltan emeltem a kanalat a számhoz. Rossz ötlet volt. Egyetlen rossz mozdulat és az egész tál pürésített valami az ölemben landolt.
Kezdett kicsit dühítő lenni ez a sok bénázás és az ismételten felcsattanó gúnykacaj. Miért mindig én? Liz soha, de soha nem követ el hibát, soha nem eszi le magát, soha nem esik el, soha nem rontja el a sminkjét, nem kap rossz jegyet, a háziját is mindig elkészíti. Segítőkész és önfeláldozó.
Dühítő és örjítő…
Mielőtt még teljesen belelovaltam volna magamat a testvérem iránt érzett féltékenységembe és irigységembe, anyám felé fordultam és határozottan, minden kertelés nélkül az arcába vágtam a mondanivalómat.
-Este buli lesz Bies-nél. Én is ott akarok lenni…-mondtam, de azon nyomban meg is bántam.
Akarom… Csúnya- csúnya szó. Anyám nem szerette hallani. Szeretném, talán, lehet? Vagy valami hasonló. Félelmem beigazolódni látszott, szülőanyám szeme megrebbent a szó hallatán, de amikor felfogta a mondat lényegét ő is elég határozottan válaszolt.
-Nem.-tömören.
Ilyenkor jött a mély levegővétel, a kapkodó beszéd.
-Na, de anya. Mindenki ott lesz…
-Én nem.-vágott közbe egy távoli hang.
Döbbenten Lizre néztem, ujjamat fenyegetően felemeltem.
-Te ne szóljál bele.
-Sam, hogy beszélhetsz így a testvéreddel?-csattant fel anyám felháborodottan és dühösen.
Gondolatok kavarogtak a fejemben, dühös voltam és ilyenkor képes olyan dolgokat mondani, amit nem kellene, ezért inkább felpattantam, majd dühös szitkozódások közepette felcaplattam a lépcsőn.
Megálltam az ajtóban, majd egy határozott és erős mozdulattal becsaptam az ajtót.
Ez elengedhetetlen kelléke volt a jól felépített drámának.
Sértett és sebzett lelkivilágú voltam.
Ki kell engesztelni.
Ezután már kész tervvel a fejemben az ágyra huppantam. Kispárnámat a kezeim közé szorítottam, majd hamiskás mosollyal a szám szegletében elkezdtem a kivitelezést.
Nem voltam rászorulva anyám engedélyére. Az éjszaka leple alatt kilopózom a házból, majd hajnalban visszalopózom. Senki nem sérül lelkileg, én pedig végre jól fogom érezni magam.
µ
Az éjszak hirtelen zuhant rá a városra és a közeli erdőre. Szinte vágni lehetett a csendet, az egész környék kihalt volt, hiszen közel éstávol nem lakott senki. Az erdő szélén laktunk egy hatalmas házban, amit takaros kis kert vett körül, anyám élt-halt a kertészkedésért, úgy gondolta, hogy az, amit megtermel sokkal egészségesebb, mint a boltban vásárolt.
Eltökélten a ruhásszekrényemhez léptem, majd mustrálni kezdtem a választékot. Jól kell kinéznem. Gilbert is ott lesz. A ruhák szép lassan a földön landoltak, egyetlen hatalmas kupacban, én pedig elégedetlenül masszíroztam az államat.
Végül egy szűk farmernadrág mellett döntöttem, amit kedvenc zenekaros pólómmal vettem fel.
-Nem túl nőies.-fintorodtam el a látványtól.
Reménykedtem benne, hogy Gilbert jobban értékeli az én stílusomat, mint egy cicababáét. Mondom, csak reménykedtem benne. Azt még szabad. A remény hal meg utoljára.
Felhúztam leopárdmintás cipőmet, majd levágódtam az asztalomhoz. Ezúttal sikeresen teljesítettem a küldetést, nem estem el, nem csaptam zajt, tökéletes manőverezés volt. Leheletvékony sminket varázsoltam magamra, egy kis szempillaspirál és szemceruza, hogy füstös hatást érjek el. Kész.
Felpattantam, magamra kaptam a táskámat, majd kezembe kaparintottam a slusszkulcsot. Irány a kocsi. Óvatosan és halkan az ablakhoz léptem, majd kitártam jó szélesre, hogy kiférjek rajta.
Lenéztem, de rögtön meg is bántam. Megszédültem a magasság miatt, elég tériszonyos vagyok. Én hülye. A zöldellő bokor alattam sötétlett, nyeszlett volt és ványadt ahhoz, hogy megtartsa a súlyomat, ha netalán lezuhannék. Azonkívül vörös ujjnyi nagyságú tüskék álltak ki belőle, mintha anyám szánt-szándékkal ültette volna alám évekkel ezelőtt, már akkor sejtve milyen rosszcsont is leszek.
Mély levegőt vettem és belekapaszkodtam az ereszcsatornába. Csúszott, mintha most olajozták volna be anyámék, direkt nekem. Meglepetés… Fúúú... Csak jussak le innen.
Kezem felhorzsolódott, szó szerint lepottyantam a földre, de hál’ az égnek nem lett semmi bajom. A bokrot sikeresen kikerültem, éppenhogy megkarcolt az egyik tüske, ami véres csíkot hagyott csupasz karomon.
Halkan az orrom alatt motyogva csúnya dolgokat emlegettem, amíg elértem a kocsihoz. Kulcsomat belehelyeztem az autó zárjába, amikor mogorva hang szólalt meg a hátam mögül.
Ijedten összerezzentem, kezemet a szívemre szorítva próbáltam lélegezni. Éreztem, hogy szívem rendszertelenül ver, én pedig a szívroham határán állok.
-Hova-hova ilyenkor?-szólalt meg a hang.
Dühösen hátrafordultam, arcomon végtelen harag tükröződött. Nem teszi le az asztalra, amit most tőlem fog kapni. Liz elszánt tekintettel nézett rám. Testén könnyű ruha feszült. Egy angyal… A haja lobogott a szélben- úgy tűnt elég nagy vihar készül kitörni-, hófehér ruhája angyali szárnyként, védőburokként vette körül testét. Nem tehetek róla megenyhült a szívem.
De Lizé nem…
Dühösen, elszánt tekintettel fürkészte arcomat, majd a képembe vágta véleményét.
Életében először, de nem utoljára. Sajnos. Ebből látszik, hogy rossz hatással vagyok rá. A francba.
-Gondoltam, hogy erre készülsz, ezért itt vagyok, hogy megakadályozzalak benne.
-Miben akarsz te megakadályozni? A tökéletes kislány, anyuci pici lánya. Na menj a fenébe.-remegő kezekkel kitártam a kocsi ajtaját, majd bevágódtam.
Éppen indítani akartam, amikor Liz is csatlakozott hozzám.
-Nem mész sehova.-mondta elszántan, de nem eléggé motiváltan.
-Liz, nem vagy az anyám, úgyhogy ne szóljál bele, hogy mit teszek és mit nem.
-De a testvéred vagyok és aggódom érted.-mondta harciasan.
Elfordítottam a kulcsot, majd indítottam. Liz kétségbeesett tekintettel nézett rám, de akkor már nem érdekelt. Ő választotta. Az ég olyan hirtelen szakadt ránk, hogy ijedten elrántottam a kormányt, szerencsére senki nem volt az utakon. Az eső agresszívan verte a motorháztetőt, pillanatok alatt eláztatva az ablakot és a betont. Az ablaktörlő erőteljesen megdolgozott azért, hogy egyáltalán kilássak az útra, a cseppek viszont makacsul ragaszkodtak az üveghez. Liz elfehéredő ujjakkal markolta az ülés oldalát, szemrehányó tekintetét éreztem az arcomon.
-Most aztán bajban vagy.-mondtam neki gúnyosan.
-Te vagy bajban.-replikázta vissza.
-Tőlem már megszokták, de tőled nem. Érzem, ahogy minden porcikám a lebukást kívánja, csakhogy lássam, ahogy anyuci pici lánya összemorzsolódik a padlón.
-Mekkora patkány vagy.-mondta elkerekedett szemekkel, értetlenül.
Dühös voltam, nem érdekelt, hogy miket mondok neki. Nem érdekelt, hogy összetöröm a jól felépített hibátlan lelkivilágát.
-Az vagyok, és? Te rosszabb vagy nálam. Szégyenlem, hogy a testvérem vagy.
-Azt már észrevettem.-mondta halkan, bánatosan.
Tekintetem felé fordítottam, ami jelen körülmények között öngyilkos vállalkozásnak bizonyult. Minden egy másodperc töredéke alatt játszódott le. Éreztem, hogy a kocsi megcsúszik az úton, és már nem azt teszi, amit én mondok neki. Megpróbáltam visszavenni az irányítást felette, de akkor már késő volt.
Éles kerékcsikorgással átvágódtunk a szalagkorláton.
Láttam közeledni a fák lombkoronáját, éreztem, ahogy eltűnik alólunk a föld. Kétségbeesett tekintettel, lassított felvételként éltem át a dolgokat.
Puha kéz érintette meg a kezemet.
Pillantásomat Liz felé kaptam, szemében láttam csillogni a könnyeket, de mellette ott volt a megbocsátás is. Megszorítottam kezét. Ha már meg kell halnunk, legalább ne haragban váljunk el egymástól.
Hatalmas csattanást hallottam, felemelkedtem az ülésről, majd a zuhanás erejétől bevágtam a fejem a kormányba. Éles fájdalmat éreztem, majd melegség öntötte el ruhámat.
Elájultam.
µ
Denevérek szálltak felettem, amikor magamhoz tértem. Az eső erőszakosan hullott rám, beférkőzve a bőröm legrejtettebb pórusaiba is.
Fájt a fejem.
Pokolian fájt.
Szédelegve, kicsit kótyagosan tápászkodtam ki az ülésről. Az ajtót útközben valahol elhagytam, így az eső és a viharos szél akadálytalanul beáramolhatott a kocsiba. Kizuhantam a nedves talajra, majd öklendezve a föld felé fordítottam az arcomat. Vérrel elkeveredett nyál csorgott ki sebzett ajkaim közül, kezeim gyengén, remegve tartottak el a sáros talajtól.
Hirtelen, éles fájdalomként hasított belém a tudat, hogy testvérem is velem utazott ezen az estén. Halk, hörgésszerű hangot hallatva kúsztam a kocsi felé, szívem vadul zakatolt, torkomat sós könnyek hadserege ostromolta.
Mond, hogy él…
Mond, hogy él…-jeges fájdalom hasított szívembe. Ha valami baja esett, én… én…
Mit teszel te szerencsétlen?-vad viharok dúltak bennem, magammal vitatkoztam, ami jelen esetben, egy ekkora baleset után, nem jelentett túl sok jót. Valószínűleg agyrázkódásom van, ha testvérem is megúszná ennyivel…
Liz elferdült, kitekeredett testtel eszméletlenül feküdt az ülésen.
Eszméletlenül… nem halt meg. Legalább is reménykedtem benne.
Igen, igen a remény hal meg utoljára.
De ezekben a pillanatokban miért olyan nehéz reménykedni?
Halk zihálást hallottam, ami azt jelentette, hogy Liz még él, lélegzik és, amíg ez így van, én küzdeni fogok azért, hogy túlélje.
Felé kúsztam, majd megpróbáltam kihúzni a kocsiból. Csak később gondolkodtam el rajta, hogy ez nem volt túl jó ötlet. Ha eltört volna a gerince, ezzel a mozdulattal derékba törtem volna az életét, és talán végleg egy tolókocsiba kényszerítem.
De szerencsére nem történt baj, két karomba vettem, hogy lefektessem a nedves talajra, amikor kinyitotta szemeit és kábultan rámnézett. Szemöldökétől vékony vérpatak indult útnak az állán le, hogy beleolvadjon a fehér szövetbe.
Nyöszörögve felült a földön, remegő kezei gyengén tartották el a sáros talajtól, majd kábán rámnézett.
-Borzalmasan nézel ki.-mondta mosolyt erőltetve arcára, ami nem sikerült túl bizalomgerjesztőre.
-Viszont.-az én szám is mosolyra görbült, a megkönnyebbülés érzése viharos szélként söpört át rajtam.
Hatalmasat dörrent az ég, ijedten összehúztam magam. Minél hamarabb el kellene húznunk innen a csíkot. Felnyaláboltam Lizt a földről, majd megpróbáltam lábra állni. Nem ment könnyen, minden porcikám fájt, egész testem remegett a nedves ruhák súlya alatt.
Sántítva közlekedtünk egy pár métert, amikor éreztem, hogy veszély leselkedik ránk, nem tudom valódi veszedelmet éreztem vagy csak kezdett elegem lenni a mai éjszakából, de minden porcikám segítségért kiálltott, kezeimen felállt a szőr. Óvatosan elengedtem testvéremet, majd gyanakodva körbekémleltem. Vakító kék fényt láttam, majd elvakultan a földre zuhantam. Utolsó emlékem egy hatalmas dörrenés volt, amely megrázta az eget, és a környező fákat vakító világossággal öntötte el.
Ismét sötétség borult rám és elmémre, majd ernyedten estem össze a nedves, csúszós talajon.
µ
Már hajnalodni kezdett, amikor magamhoz tértem. Liz éppen ebben a pillanatban kezdett ébredezni mellettem. Fejem sajgott, ruhám füstös szagot árasztott magából. Nem tudtam mi történt velünk, de egy idő múlva az emlékek úgy törtek fel, mint a rothadt fatörzsek dagály után.
Liz megpróbált felállni, de megszédült és visszazuhant mellém. Egymásba kapaszkodtunk, majd együttes erővel sikerült két lábra vergődnünk, vagyis a mi esetünkben négy lábra, lényegtelen információk tömkelege, túlságosan zavart voltam.
Lassan, egymást támogatva elindultunk a domboldalon felfelé, hátha valakit errefelé esz a fene, és felvesz minket.
Nem volt túl egyszerű vállalkozás. A talaj csúszott, sárral borítva be ruháinkat és bőrünket.
Egyre több horzsolás borította el testemet, de elszántan törtünk előre, megmentőnkre várva. Miután feltornáztuk magunkat az országútra, fáradtan összerogytunk, én pedig kiterültem a nedves aszfaltra, arcomat hozzáérintve levegő után kapkodtam, mint a partra vetett hal.
Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy magányosan feküdtünk a rideg földön, de éreztem, hogy reszketek a hidegtől. Liz mellettem halkan zihált, kezét magamhoz húztam, éreztem, hogy remeg, ujjai teljesen kihűltek.
Erőt merítettem és kiálltam az úttestre. Nem megy el mellettünk senki anélkül, hogy segítene, vagy el nem ütne. Reméltem nem az utóbbi fog teljesülni.
Hatalmas monstrum tűnt fel a nap felkelő sugaraival körülfonva, mintha odafent ezzel jelezték volna, hogy megérkezett a megmentőnk. Éles fülsiketítő dudaszó csendült fel, majd a kamion fékezni kezdett.
Megkönnyebbülten rogytam össze az úton, hálásan a kamionból kiszálló férfi felé nyújtva a kezem.
A kamionsofőr aggódó arccal fölém magasodott, ujjai pulzus után kutattak, majd amikor kitapintotta, megkönnyebbülten felsóhajtott.
-Hallasz engem?-kérdezte lassan, tagoltan.
Óvatosan bólintottam, nyakam és fejem zúgott, fájt.
Erős karjaival felnyalábolt, majd az egyik ülésre helyezett.
-A testvérem ott fekszik az út szélén.-nyögtem elhalón megmentőnk felé.
A férfi bólintott, majd eltűnt a sötétségben. Kisvártatva megjelent Lizzel a karján, és mellém fektette. Megfogtam a kezét, szorosan markoltam, nem akartam elengedni. Nem sejtettem akkor még, hogy egyszer eljön az a pillanat, hogy el kell engednem, hiába fáj.
Éreztem, hogy valami megváltozott körülöttünk, elválaszthatatlanok lettünk, egyfajta szövetség lépett fel közöttünk, ami végleges, elszakíthatatlan.
µ
A kórházban tértem magamhoz kissé kótyagosan, szédelegve. Lassan kinyitottam szemeimet, majd körbenéztem a teremben. Tekintetem megállapodott egy ismerős arcon, majd hirtelen becsuktam a szemem. Nem akartam látni, ez nem lehet.
-Láttam, hogy magadhoz tértél.-mondta dühösen, de éreztem hangjában ott bujkált a megkönnyebbülés és az aggodalom.
Mélyet sóhajtva kinyitottam szemeimet, majd szégyenkezve anyám szemébe néztem. Gyönyörű arcára barázdákat rajzolt az aggodalom, kezei görcsösen szorították az enyémet. Álltam elébe a büntetésnek és az egész kórházat megzengető üvöltés orkánnak.
-Tudod te, hogy mit tettél?-kérdezte könnyes szemmel, emelt hangon.-Meg is halhattatok volna. Egy hajszál választott el titeket a túlvilágtól. A halál kaszája a fejetek felett lengett.
-Ezt szépen mondtad.-próbáltam poénosra venni a figurát, de tudtam ezúttal túllőttem vele a célon.
-Ez neked vicces? Szerintem nem az.-üvöltötte torka szakadtából.
Olyan kicsire húztam össze magam, ahogy csak tudtam, de a szülői harag elől nem volt menekülés, főleg, ha még igaza is van.
-Tudom és már nagyon megbántam.
-Ez kevés.-nyögte elhalón.
µ
Ez csak a kezdete volt anyám dührohamának, ezután hetekig hallgathattam minden egyes csínytevésem, minden egyes ballépésem és hibám után, hogy majdnem megöltem magunkat. Természetesen ezek után nem ülhettem kocsiba, minden nap anyám vitt minket suliba, ő hozott. Nem mehettünk sehova, egész nap otthon kellett ülnünk és segítenünk a ház körül.
Teljes mértékben megérdemeltem.
Egyetlen pozitív dolog az volt az egészben, hogy közelebb kerültem Lizhez, és most már elmondhattuk azt, hogy cinkostársak lettünk egy olyan elszakíthatatlan kötelékkel, amely örökre egymáshoz láncol minket.
Volt azonban egy másik dolog is, amely megváltoztatta az életünket örökre, visszafordíthatatlanul. Erre csak később jöttünk rá, körülbelül egy hónap múlva, amikor éppen a kertet ástuk Lizzel. Izzadtan és fáradtan támaszkodtam az ásóra, pólómmal törölve a verejtéket gyöngyöző homlokomról.
Fáradtan levetődtem a földre, testvérem csatlakozott néma sztrájkomhoz, majd egy üveg vizet nyújtott nekem. Kezem hozzáért márvány bőréhez, áramcsapásként eddig még nem látott és érzékelt erő járta át testem. Fejembe fájdalom nyilalt, gyomrom görcsbe rándult, minden izmom összehúzódott, hogy egyenletes ütemben vibrálni kezdjen.
Furcsa képek villantak fel előttem a gyermek Lizről, az ominózus balesetről és más emlékek testvérem múltjából.
Ijedten rántottam el a kezemet tőle, aminek az lett a következménye, hogy Liz elejtette a palackot. Az üveg útközben azonban megállt, fagyottan lebegett a levegőben.
Testvérem elképedve bámulta a palackot, nem hitt a szemének. Tudta, hogy ez az ő műve, de annyira hihetetlen volt, hogy percekig nem mertünk megszólalni, a csend rátelepedett a mellkasunkra, az erő ott vibrált körülöttünk parancsra várva.
Valami furcsa dolog történt velünk az erdőben, amit csak egy dolognak tudhattam be. A villámcsapásnak, ami ledöntött minket a lábunkról és kiütött vagy három órára.
A dolgok ezek után teljesen más mederben folytak tovább. Az életünk megváltozott, sorsunk megpecsételődött.
Az én hülyeségem később húgom halálát okozta, kárhozottá, szörnyé tette.
Ez az, amit soha nem tudok majd megbocsátani magamnak.